Seurasaari egyike a Helsinki régióban található 315 szigetnek. A város felől pontosan észak-dél irányban hangulatos fahídon keresztül megközelíthető sziget 45 hektár alapterületű. Seurasaari területét 1871-ben vette meg Helsinki városa. A skanzen létrehozásában nagy szerepe volt Axel Heikelnek, a Helsinki Egyetem néprajz professzorának, aki a stockholmi skanzen sikeres példája alapján kezdeményezte a Seurasaari skanzen felépítését. Ennek eredményeképp, 1909-ben a szigetnek mintegy egyharmadnyi területét jelölték ki a szabadtéri múzeum céljára. Végül 1913-ban az egész sziget a Nemzeti Múzeum (Kansallismuseo) tulajdonába került, és megkezdődött a nagy vállalkozás: egy kis, népi Finnországot létesíteni úgy, hogy mindennek megmaradjon az eredeti formája, íze. Az elmúlt 100 évben 78 építményt szállítotak ide Finnország különböző pontjairól és helyeztek el a területen, organikusan fejlődő település lenyomataként, ahol vannak hangsúlyok, sűrűsödések és határhelyzetek. A skanzen egész évben szabadon bejárható, ugyanakkor ha belülről szeretnénk megtekinteni az épületeket, jegyet kell váltanunk.
Seurasaari is one of the 315 islands in the Helsinki capital region. The island is accessed by a charming wooden bridge, exactly north-south direction. Seurasaari's territory was taken by City of Helsinki in 1871. Axel Heikel, Professor of Ethnography at the University of Helsinki, had an important role in the creation of Seaurasaari open-air Museum .He initiated the construction of Seurasaari Skanzen based on the successful example of Stockholm Skanzen. As a result, in 1909, about one third of the island was designated for the open-air museum. Finally, in 1913, the entire island became the property of the Finnish National Museum, and the Great Enterprise started to create a small, folk-like Finland to retain its original form and taste. Over the past 100 years, 78 buildings have been shipped here from various parts of Finland and have been placed in the area as an imprint of an organically developing town with emphasis, thickening and border positions. Seaurasaari open-air Museum is freely accessible throughout the year, however; in order to visit the interiors of the buildings we have to pay an entrance fee.
Seurasaari is one of the 315 islands in the Helsinki capital region. The island is accessed by a charming wooden bridge, exactly north-south direction. Seurasaari's territory was taken by City of Helsinki in 1871. Axel Heikel, Professor of Ethnography at the University of Helsinki, had an important role in the creation of Seaurasaari open-air Museum .He initiated the construction of Seurasaari Skanzen based on the successful example of Stockholm Skanzen. As a result, in 1909, about one third of the island was designated for the open-air museum. Finally, in 1913, the entire island became the property of the Finnish National Museum, and the Great Enterprise started to create a small, folk-like Finland to retain its original form and taste. Over the past 100 years, 78 buildings have been shipped here from various parts of Finland and have been placed in the area as an imprint of an organically developing town with emphasis, thickening and border positions. Seaurasaari open-air Museum is freely accessible throughout the year, however; in order to visit the interiors of the buildings we have to pay an entrance fee.
A skanzen házakra úgy tekintettem, mintha a természet részei lennének. A nagyon határozott, mérnöki pontossággal észak-dél irányban kitűzött híd a megérkezés eszköze. Ennek a geometriailag kiemelt tengelynek a meghosszabbításával felerősítettem a híd szerepét, az útvonal a megérkezést követően a megismerés színterévé válik. A tengelyre szerkesztett három épület kiszolgálja a skanzent, ugyanakkor új, de mégse helyidegen funkciókat hoznak a szigetre erősítve a várossal történő kapcsolatot. A kétszintes fogadóépületben megvásárolhatjuk a jegyet, az emeleten egy kiállítás keretében megismerjük a sziget és a skanzen történetét.
Az Aalto Egyetem Építészmérnöki Karának Wood Project néven futó egy éves képzésének új helyszíne egy műteremház, ahol a tucatnyi hallgató testközelbe kerülhet a hagyományos fa építészethez, melynek megismerése szintén része a képzésnek. A kompozíció utolsó eleme egy játszóház, ahol a gyerekek megismerhetik a fát, mint anyagot. A három épület önállóan működik, valós igények alapján kerültek megtervezésre, létező intézmények fenntartása alá tartoznak. Egymást kiegészítve a skanzenházakkal együttesen lefedik a fa építészet különböző rétegeit.
Olyan megoldásokat vizsgáltam a skanzen házak esetében, amelyek az ember építészeti gondolkodásának egyik legősibb pontjai lehetnek. Valamennyi épület kő alapzaton áll, megelőzve azt, hogy a fa a talajban lévő nedvességet magába szívja. A fogadóépület követi ezt az analógiát, a földszinten minden szilikát anyagú, vasbeton szerkezetű. A szoborszerűen megformált tömeg egy épített szikla, erre támaszkodik a felső szint, amely minden elemében fa anyagú. Szintmagas rétegelt-ragasztott rácsos tartók a fő teherhordó szerkezetek, a belső térben natúr fa felületek, a homlokzaton fehérre mázolt fa burkolat. A három épület között a kapcsolatot fenyőkéreg ösvény teremti meg. A határozott tengely végpontjának megtalálása helyett a fakéreg szórás fokozatosan fogy el a sziklák és az avartakaró között, így ez bármelyik pillanatban felülírható.
Az új épületek nem imitálják a hagyományos fa kapcsolatokat, a jellemző boronafalas szerkezeteket. Napjainkban teljesen más energetikai, tűzvédelmi, épületgépészeti és épületszerkezeti igényeknek kell megfelelni, mint több száz vagy akár tíz évvel ezelőtt! A szerkezeti koncepció korszerű, mérnöki fa kapcsolatokon, rendszerbe illeszkedő és moduláris szerkesztéseken alapul. A fogadóépület a jövőbe mutató futurisztikus, ipari test. Aktív házként kiszolgálja a szigetet energiával, fizikai és szellemi védelmet biztosít a skanzen házak és látogatók számára egyaránt. A shed tetős kialakítás megidézi a fenyőerdő és a skanzen épületek magastetős sziluettjét. A fák között felhőként lebegő tömeg hívogat, megismertet, irányt mutat és segítségével visszatalálunk oda, ahonnan elindultunk.
Az Aalto Egyetem Építészmérnöki Karának Wood Project néven futó egy éves képzésének új helyszíne egy műteremház, ahol a tucatnyi hallgató testközelbe kerülhet a hagyományos fa építészethez, melynek megismerése szintén része a képzésnek. A kompozíció utolsó eleme egy játszóház, ahol a gyerekek megismerhetik a fát, mint anyagot. A három épület önállóan működik, valós igények alapján kerültek megtervezésre, létező intézmények fenntartása alá tartoznak. Egymást kiegészítve a skanzenházakkal együttesen lefedik a fa építészet különböző rétegeit.
Olyan megoldásokat vizsgáltam a skanzen házak esetében, amelyek az ember építészeti gondolkodásának egyik legősibb pontjai lehetnek. Valamennyi épület kő alapzaton áll, megelőzve azt, hogy a fa a talajban lévő nedvességet magába szívja. A fogadóépület követi ezt az analógiát, a földszinten minden szilikát anyagú, vasbeton szerkezetű. A szoborszerűen megformált tömeg egy épített szikla, erre támaszkodik a felső szint, amely minden elemében fa anyagú. Szintmagas rétegelt-ragasztott rácsos tartók a fő teherhordó szerkezetek, a belső térben natúr fa felületek, a homlokzaton fehérre mázolt fa burkolat. A három épület között a kapcsolatot fenyőkéreg ösvény teremti meg. A határozott tengely végpontjának megtalálása helyett a fakéreg szórás fokozatosan fogy el a sziklák és az avartakaró között, így ez bármelyik pillanatban felülírható.
Az új épületek nem imitálják a hagyományos fa kapcsolatokat, a jellemző boronafalas szerkezeteket. Napjainkban teljesen más energetikai, tűzvédelmi, épületgépészeti és épületszerkezeti igényeknek kell megfelelni, mint több száz vagy akár tíz évvel ezelőtt! A szerkezeti koncepció korszerű, mérnöki fa kapcsolatokon, rendszerbe illeszkedő és moduláris szerkesztéseken alapul. A fogadóépület a jövőbe mutató futurisztikus, ipari test. Aktív házként kiszolgálja a szigetet energiával, fizikai és szellemi védelmet biztosít a skanzen házak és látogatók számára egyaránt. A shed tetős kialakítás megidézi a fenyőerdő és a skanzen épületek magastetős sziluettjét. A fák között felhőként lebegő tömeg hívogat, megismertet, irányt mutat és segítségével visszatalálunk oda, ahonnan elindultunk.
I looked at the skanzen houses as if they were parts of nature. The very decisive bridge with engineering precision north-south is the means of arrival. With the extension of this geometrically-highlighted axis, I have amplified the role of the bridge, the route becomes the scene of knowledge after arriving. The three buildings constructed on the axis serve the scanner, new but not strange functions are added to the island by affirming the connection with the city. In the two-storey arrival building you can buy the tickets on the first floor and have a coffee, on the second floor you will learn about the history of the island and Skanzen.
The middle building is the new site of the Aalto University's Faculty of Architecture – Wood Project. This is a studio where dozens of students can get close to traditional wood architecture, which is also part of the training. The last element of the composition is a playhouse where children can learn about wood as material. The three buildings work independently, are designed according to real needs and are maintained by existing institutions. Additionally, the Skanzen houses cover the various layers of wood architecture.
I have looked at solutions for the Skanzen houses, which are one of the oldest points of man's architectural thinking. All the buildings standing on stone, because the wood absorbs the moisture in the soil. The host building follows this analogy, on the ground floor everything made by reinforced concrete structures. The sculptured mass is a built rock. The top layer standing on this, which is made of wood in every element. Floor-top laminated-glued truss supports are the main load-bearing structures, interior wood surfaces, and white-glazed façade. The connection between the three buildings is created by a pine-tree path. Instead of finding the end point of a definite axis, bark spreading gradually disappears between rocks and blast furnace, so it can be overwritten at any moment.
The new buildings do not imitate the traditional wooden architecture. Nowadays we have to meet completely different energy, fire protection, building engineering and building construction needs than hundreds or even ten years ago! The structural concept is based on up-to-date engineering connections, system-matching and modular edits. The host building is a futuristic industrial body. Serving as an active house, it provides energy, physical and mental protection for both Skanzen houses and visitors alike. The shed roof design conjures up the majestic silhouette of the pine forest and the Skanzen buildings. The building is floating among the trees like a cloud and it is inviting, informing, showing direction and with this landmark you can return back to where you started the journey.
2018 A' Design Award in Architecture, Building and Structure Design Category, Milan / Italy
2017 1st Prize, Media's Architectural Prize, Budapest / Hungary
2017 Audience Prize, Media's Architectural Prize, Budapest / Hungary
2017 1st Prize, Media's Architectural Prize, Budapest / Hungary
2017 Audience Prize, Media's Architectural Prize, Budapest / Hungary
Opponencia Takács Gyula diplomamunkájához,
Seurasaari Skanzen fogadóépülete, Helsinki, Finnország
Takács Gyula háza egy utazás. Utazás egy messzi, mégis rokon országba, utazás egy modern fővárosba, onnan egy sűrű erdő borította, nyugodt kis szigetre, a finn népi építészetet bemutatató Seurasaari szabadtéri múzeumába, Alvar Aalto letisztult skandináv világába. A kontrasztos gyárkémények hátterétől távolodván, a nagyvárosi lüktetés felől nyílegyenes hídon át érkezünk a sziklás szigetre, a rurális rekreációs színhelyre: az organikusan, tervezettségük ellenére is spontán módon elhelyezkedő apró skanzen-épületek között az új trió tagjai (fogadóépület, workshop, játszóház) a tervezés során igen hamar megtalálták e kifeszített köldökzsinór mentén a helyüket.
Mint egy hajó, melyet az északi szél kellő mértékig partra fújt.
Mint egy tájoló mágnestűje, e telepítés is ellentmondást nem tűrően áll be az észak-déli tengelyre, s mint egy szigorú tanító, rendet teremt, maga köré rendezi a nebulókat. Összefogja egy átláthatóbb virágcsokorba a szórványos, sárgálló pipitér-rengeteget. Esélyt ad a terület csillagszerű felfedezésére, hiszen látható tájékozódási pontként mindig visszatérésre is invitál, ugyanakkor kardcsapásszerű ösvénykijelölésével utat mutat egy irányított bejárásra is. A három “útonálló” közül természetesen a fogadóépület a főnök, a műhely- illetve játszóház csak apródok – e tizennyolc váll-lapos szikár őrmester, e tizennyolc sédtetőt égnek mutató félig ipari, félig folly-szerű, mégis puha fa középület markáns elem lesz, de ez cseppet sem zavaró. Lenyűgöz a döntés, mellyel felvállalja, hogy ő nem cizellált, inkább homogén geometrikus test, ő nem boronafalú mint a körülötte elpetyegtetett kulturális értékek egyike-másika, hanem minden épületszerkezettani és hőtechnikai igényt kielégítő modern konstrukció, ő nem zöldtetős, annál filigránabb, ő nem megbújó, annál kissé nagyobb léptékű. Egy különc, tüskéshátú Stegosaurus-ház – miközben anyaghasználata mégis rokonságot mutat a jórészt fa szerkezetű építészettörténeti emlékekkel, fehérre lazúrozott felülete a híd megjelenésével. A fa csontozatú, lécborítású, homogén módon belülről is puha fával bélelt épület alapvetése volt az anyagválasztása, a szilikát anyagú lábazati zónájával szépen tükrözi le a helybeli gránitsziklák és fenyőrengetegek kettősét.
Az évtizedek során idetelepített népi építészeti emlékek önálló, háboríthatatlan, befejezett egységek – ezzel ellentétben az újonnan ideálmodott épületek sejtes, moduláris struktúrája folytathatóságot, összekapcsolhatóságot, változtathatóságot is sugall. Játékosságot, nyúzhatóságot, lecsiszolhatóságot. Helyénvaló. Gyula elmesélése alapján a régi finn tervek ábrázolástechnikájában jellegzetes volt a sárga szín. Finom ez a visszautalás, és vagány a harsány szín előremutatása is: úgy képzelem, e sárga lézersugár további utat is törhet a szálegyenes fenyőtörzsek között. A tervező arra is ügyelt, hogyan oldhatja fel a határozott tengely végpontjának megtalálási dilemmáját s az hogy maradhat bármely pillanatban felülírható: finom tájépítészeti eszközzel operál: az útvonal fakéreg-szórása fokozatosan fogy el a sziklák és a talaj avartakarója között.
A terv érettséget, összeszedettséget, aprólékos gondosságot sugall, méltó az aaltoi-talajhoz. Hangsúlyozottan arányos: nem ragadt le a helytörténet vizsgálatánál, a hagyományos fakapcsolatok boncolgatásánál, sem az előképeknél, ellenben számtalan szempont szerint elemezte a helyszín morfológiáját, szövetszerűségét. Megalapozott funkcionális programot vázol melyhez valós üzemeltető intézményeket tud rendelni, ügyel a fenntarthatóságra. A figyelmességet és biztoskezű, vidám kimunkáltságot az épületszerkezeti részletképzésig, de még a gépészeti megfontolások szintjéig is magával tudta vinni. Külön kiemelném a grafikai finomságokat: az ujjlenyomatszerű helyszínrajz, a fotópapírra nyomtatott vázlattervi elemzések, a fekete-fehér saját fotók, a szemet gyönyörködtető grafikonok, a staffázs, az ikonszerű jelek mind olyan fokú igényességről és grafikai érzékről árulkodnak, ami kimagasló.
Találkozásunkkor ennyi üde, szellemes és egyenletes színvonalú tervrészlet, belső montázs és szerkezeti rajz, makett és lego-modell láttán hiányoltam, hogy e színes eszköztárban nem látok szabadkézi vázlatokat, de azóta megbizonyosodhattam, hogy a munkaközi, évközbeni anyagok között akad bőven szabadkézi vázlat is – azonos tudatossággal, letisztultsággal, szépérzékkel.
Megérint a ház zeneisége: az alaprajzok kottakép-szerű grafikáján átszüremlő zene, a tető egyenletes taktusa, a hosszhomlokzat aszimmetrikus lécezésű, szinte Steve Reich-i minimalista repetitív ritmusa. Szellemes, egyszerű megoldásnak tartom a felső szinti kiállítótér “matricázható” kiállítási technikáját. Legyen szó akár a benapozásról, esti LED-fény csíkról, hatodik homlokzatról – a válasz megnyugtató. Egyetlen kérdés maradt csak bennem a beszélgetésünk után: a kiállítótér kifordítható falrészekkel való oszthatósága említésre került, ám sem geometriailag sem műszaki megoldásait tekintve nem volt még ugyanazzal a gondossággal kifejlesztve, mint az épület többi aspektusa. Az elmúlt pár napban talán már arra is született megoldás.
Összességében egy bátor, előremutató, érzékeny tervet láthatunk. Szívből kívánom Takács Gyulának hogy sikerrel járjon Finnország földjén s hozzon haza is tudást, lelkesedést és bátorságot!
A Diplomazsűri felé a terv elfogadását javaslom.
Jószai Ágnes
építészmérnök
Seurasaari Skanzen fogadóépülete, Helsinki, Finnország
Takács Gyula háza egy utazás. Utazás egy messzi, mégis rokon országba, utazás egy modern fővárosba, onnan egy sűrű erdő borította, nyugodt kis szigetre, a finn népi építészetet bemutatató Seurasaari szabadtéri múzeumába, Alvar Aalto letisztult skandináv világába. A kontrasztos gyárkémények hátterétől távolodván, a nagyvárosi lüktetés felől nyílegyenes hídon át érkezünk a sziklás szigetre, a rurális rekreációs színhelyre: az organikusan, tervezettségük ellenére is spontán módon elhelyezkedő apró skanzen-épületek között az új trió tagjai (fogadóépület, workshop, játszóház) a tervezés során igen hamar megtalálták e kifeszített köldökzsinór mentén a helyüket.
Mint egy hajó, melyet az északi szél kellő mértékig partra fújt.
Mint egy tájoló mágnestűje, e telepítés is ellentmondást nem tűrően áll be az észak-déli tengelyre, s mint egy szigorú tanító, rendet teremt, maga köré rendezi a nebulókat. Összefogja egy átláthatóbb virágcsokorba a szórványos, sárgálló pipitér-rengeteget. Esélyt ad a terület csillagszerű felfedezésére, hiszen látható tájékozódási pontként mindig visszatérésre is invitál, ugyanakkor kardcsapásszerű ösvénykijelölésével utat mutat egy irányított bejárásra is. A három “útonálló” közül természetesen a fogadóépület a főnök, a műhely- illetve játszóház csak apródok – e tizennyolc váll-lapos szikár őrmester, e tizennyolc sédtetőt égnek mutató félig ipari, félig folly-szerű, mégis puha fa középület markáns elem lesz, de ez cseppet sem zavaró. Lenyűgöz a döntés, mellyel felvállalja, hogy ő nem cizellált, inkább homogén geometrikus test, ő nem boronafalú mint a körülötte elpetyegtetett kulturális értékek egyike-másika, hanem minden épületszerkezettani és hőtechnikai igényt kielégítő modern konstrukció, ő nem zöldtetős, annál filigránabb, ő nem megbújó, annál kissé nagyobb léptékű. Egy különc, tüskéshátú Stegosaurus-ház – miközben anyaghasználata mégis rokonságot mutat a jórészt fa szerkezetű építészettörténeti emlékekkel, fehérre lazúrozott felülete a híd megjelenésével. A fa csontozatú, lécborítású, homogén módon belülről is puha fával bélelt épület alapvetése volt az anyagválasztása, a szilikát anyagú lábazati zónájával szépen tükrözi le a helybeli gránitsziklák és fenyőrengetegek kettősét.
Az évtizedek során idetelepített népi építészeti emlékek önálló, háboríthatatlan, befejezett egységek – ezzel ellentétben az újonnan ideálmodott épületek sejtes, moduláris struktúrája folytathatóságot, összekapcsolhatóságot, változtathatóságot is sugall. Játékosságot, nyúzhatóságot, lecsiszolhatóságot. Helyénvaló. Gyula elmesélése alapján a régi finn tervek ábrázolástechnikájában jellegzetes volt a sárga szín. Finom ez a visszautalás, és vagány a harsány szín előremutatása is: úgy képzelem, e sárga lézersugár további utat is törhet a szálegyenes fenyőtörzsek között. A tervező arra is ügyelt, hogyan oldhatja fel a határozott tengely végpontjának megtalálási dilemmáját s az hogy maradhat bármely pillanatban felülírható: finom tájépítészeti eszközzel operál: az útvonal fakéreg-szórása fokozatosan fogy el a sziklák és a talaj avartakarója között.
A terv érettséget, összeszedettséget, aprólékos gondosságot sugall, méltó az aaltoi-talajhoz. Hangsúlyozottan arányos: nem ragadt le a helytörténet vizsgálatánál, a hagyományos fakapcsolatok boncolgatásánál, sem az előképeknél, ellenben számtalan szempont szerint elemezte a helyszín morfológiáját, szövetszerűségét. Megalapozott funkcionális programot vázol melyhez valós üzemeltető intézményeket tud rendelni, ügyel a fenntarthatóságra. A figyelmességet és biztoskezű, vidám kimunkáltságot az épületszerkezeti részletképzésig, de még a gépészeti megfontolások szintjéig is magával tudta vinni. Külön kiemelném a grafikai finomságokat: az ujjlenyomatszerű helyszínrajz, a fotópapírra nyomtatott vázlattervi elemzések, a fekete-fehér saját fotók, a szemet gyönyörködtető grafikonok, a staffázs, az ikonszerű jelek mind olyan fokú igényességről és grafikai érzékről árulkodnak, ami kimagasló.
Találkozásunkkor ennyi üde, szellemes és egyenletes színvonalú tervrészlet, belső montázs és szerkezeti rajz, makett és lego-modell láttán hiányoltam, hogy e színes eszköztárban nem látok szabadkézi vázlatokat, de azóta megbizonyosodhattam, hogy a munkaközi, évközbeni anyagok között akad bőven szabadkézi vázlat is – azonos tudatossággal, letisztultsággal, szépérzékkel.
Megérint a ház zeneisége: az alaprajzok kottakép-szerű grafikáján átszüremlő zene, a tető egyenletes taktusa, a hosszhomlokzat aszimmetrikus lécezésű, szinte Steve Reich-i minimalista repetitív ritmusa. Szellemes, egyszerű megoldásnak tartom a felső szinti kiállítótér “matricázható” kiállítási technikáját. Legyen szó akár a benapozásról, esti LED-fény csíkról, hatodik homlokzatról – a válasz megnyugtató. Egyetlen kérdés maradt csak bennem a beszélgetésünk után: a kiállítótér kifordítható falrészekkel való oszthatósága említésre került, ám sem geometriailag sem műszaki megoldásait tekintve nem volt még ugyanazzal a gondossággal kifejlesztve, mint az épület többi aspektusa. Az elmúlt pár napban talán már arra is született megoldás.
Összességében egy bátor, előremutató, érzékeny tervet láthatunk. Szívből kívánom Takács Gyulának hogy sikerrel járjon Finnország földjén s hozzon haza is tudást, lelkesedést és bátorságot!
A Diplomazsűri felé a terv elfogadását javaslom.
Jószai Ágnes
építészmérnök
2017.06.18.
